1993. november 15.
...
Ernyők alá léptünk ki. Lombkoronás fák alá. De ott, kinn, sárga fényben sárga hó zuhogott, szakadatlanul. Az aszfalton a reggel - mozdulataikban - megfagyott levelek. Akkor még az aszfalt vizes tükörravatalán; most tiszta hóval temeti őket az ég. Ropogva lépünk át rajtuk, csontjaikat törve - önzőn: sétálni van kedvünk.
Csendes, kihalt utcákon, néma hóesés, hangtalan szél, hó roppanás ütemére halk ének a télnek.
Meredek, fehérre csodálkozó utcákon, szemben a hulló hóval. Egyre fehérebb a város a lábunk alatt, - ráléphetnénk, ropogna, mint a levelek.
A hótakaró, és a lámpák fényei űzik a városból a sötétet, telet varázsolva ébreszt a világosság, a téli éjszaka fényei.
Feszület jég-talapzatára mászunk fel. Repülni, vitorlázni is lehetne a völgy felett, a hó felett, a város felett. A feszületbe és egymásba kapaszkodunk, játszva a halált, az utolsó pillanatban nyúlva egymásért...már a hó felett, a szél felett...
Megszédítenek az égre emelt arcodba kavargó hatalmas hópelyhek. Súlytalan leszel, hópihe leszel, kavarogsz velük, hazáig.
A behavazott levelek már eltűntek, újabbakat fagyasztott a friss hóba a szél, a tél.
A fákon még él a levél, még él a reménye, de már halni kell a téltől, hullni kell a széltől, temeti a hó, szakadatlanul.
Csendes, kihalt utcákon, néma hóesés, hangtalan szél, hó roppanás ütemére halk ének a télnek:
"És aztán jön a fény,
reggeli tünemény,
Megszállja a szobát,
hófehéren...
...
Lenne még mondani mit,
De most már, hallgass kicsit,
Míg a hó esik, míg a hó esik...
Ennyi a dal, eddig a dal..."
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.