Ülök egy budai kricsmóban, feljöttem beszélgetni Valakivel, aztán azt hallom, este buliba fogok csöppenni, ráadásul olyannak láccik a banda, hogy megijedni illik...
Merthogy:
- Szabad-e nekem ennyi idősen ennyire ellazulnom?
- Sportot felejtő hasizmaim bírják-e még a nevetés fokozott változatát?
- Agysejtjeim nem pusztultak-e még annyira, hogy az lehessek, és azt értsem, amit régen?
- Szívem nem romlott-e annyit, hogy az érzés ugyanaz lehessen?
- Szabad-e jövőt felpörgetett múltból építeni?
Szerintem igen. És ez nem rajtam múlik, hanem a múlton, a közös múltunkon, az alapokon, az egyéni, és közös alapokon. mi csak enzimjei lehetünk egymásnak, de arra kurva jók vagyunk
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.