A papír - megint telített.
Az éj - mindjárt feledett.
Újra ébren ébredek,
S holnapot kérdezek -
megint.
Mikor megyek úgy haza,
Hogy burrogó galambot nevetek...?
Sétáló anyára, üldögélő vénekre,
Lányok észrevett csókjára, munkásra,
S magamra, ki kedveséhez siet,
Gondolatra, mely Hozzád vitet -
arra nevetek... -?
Mert a holnap biztos lehet.
Kérdések nélkül. Holnap is Veled.
A papír - megint telített.
Az éj - mindjárt feledett.
Újra ébren ébredek,
S holnapot kérdezek -
megint.
Miért telik a papír?
Miért hosszú a nap?
Mit ad a hajnalpír?
Megint csak az eszme kap?!
Örülni akarok a galambnak,
Mi téren burrog párjának,
Örülni sétáló anyának,
Ki a Napnak hálát ad,
Játszó, nevető gyermeknek,
Padon pihenő véneknek,
Hazafelé tartó munkásnak,
Lányoknak, kik szerelmet próbálnak,
Nőnek, ki kedveséhez siet...
Percnek. Mi senkié. Csak Tied.
Gondolatnak, mely Hozzád szalad.
Képzetnek. Mely végleg hozzánk ragadt...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.